Sofia Bonati: Rain

Diagnózis: gyermekágyi depresszió

Egy nagyon szép, egészséges és könnyű terhesség után egy komplikációmentes, gyors szülést követően, boldogan vártam minden egyes szoptatást, amikor a babócánkat hozták etetni  a kórházban. Az ott töltött öt napra jó szívvel gondolok vissza, sok figyelem és segítőkészség vett körül mind az orvosok, mind a nővérek részéről. Majdahogy terveztük, hazamentünk a szépen előkészített otthonunkba, de már az autóban mocorgott bennem a gondolat, hogy „hajaj …mi lesz ebből”…

AZ ANYASÁG LEROMBOL, FELFORGAT, MEGHÓDÍT, ÁTFORMÁL, FELÉPÍT, JOBBÁ, ÉS ÚJ PÁLYÁRA TESZ. ENGEM OLYAN EGÉSZEN MÉLYEN SZÉTTÉPETT A SZÜLÉS UTÁNI IDŐSZAK, HOGY HÓNAPOK MUNKÁJÁVAL, A CSALÁDOM TÁMOGATÁSÁVAL ÉS PROFESSZIONÁLIS SEGÍTSÉGGEL TUDTAM ÚJRA ÖRÖMTELIVÉ ÉS A JÖVŐT ILLETŐEN BIZAKODÓVÁ VÁLNI.

Szóval, már hazaúton úrrá lett rajtunk a feszültség, mivel szembesültünk a ténnyel, hogy nem nagyon tudom Bobit megetetni, tápszerezésről pedig nem volt szó korábban. A zárójelentéssel együtt, egy laza mozdulattal kaptunk egy receptet is, miután egy doktornő megkérdezte elindulásunkkor: tápszert azért írjak fel? Én meg vállat vontam és annyit mondtam: hát…igen…miért ne…

Hazaértünk a gondosan berendezett kis fészkünkbe, ahol elképzelésünk szerint szeretetben és gyermekkacajban hempergőzve, boldogságban úszva telnek majd a napjaink… Bogyó viszont ekkor már folyamatosan üvöltött, valami, szinte valótlan kitartással, függetlenül attól, hogy mi mit csináltunk. Teljesen kétségbeestünk, mert fogalmunk sem volt, mit lehetne tenni, hogy végre ne sírjon. Felvettük, öleltük, dünnyögtünk neki, járkáltunk vele, vigasztaltuk, letettük és békén hagytuk, átpelenkáztuk, adtunk neki vizet, még egyszer tápszert kínáltunk neki, majd cicit és már kilazítottunk rajta minden lehetséges ruhadarabot – semmi nem segített. Kapkodva, idegeskedve kerestük a neten a gyermekorvosi ügyeletet, majd telefonon kértünk segítséget. Egy végtelenül kedves hölgy elmagyarázta a hasfájás lehetséges okát, ami Bobi hisztérikus sírásához vezethetett: még nem alakult ki a bélflórája és a tápszer ilyenkor bántja a babák hasát.

Ekkor már éjfél körül járt az idő. A ház és a környék, ahol lakunk, elcsendesült, ezért a gyereksírás háromszor olyan erősnek hatott, mint egy mozgalmas hétköznap délelőtt hatott volna. Egyre idegesebben járkáltunk fel-alá a lakásban, ami egyre kisebbnek és szűkebbnek tűnt. Úristen, – gondoltam – felverünk mindenkit… Mit gondolnak, miért sír ennyit babóca…aki meg csak sírt és sírt…addig fokozódott a helyzet, hogy miután már alig kaptam levegőt (fulladoztam), hajnali egy óra körül először  Ildikót, a pszichológus barátomat, majd a bátyámat, végül pedig a szüleimet hívtam telefonon: “Üljetek autóba, gyertek, és hozzatok valamit pánikroham ellen!!!!”

Másnap beköltöztünk Balázs szüleihez, akik kertes házban élnek, ami jól jött július hónapban. Ekkor kezdődött el életem egyik legnehezebb időszaka: egy olyan érzelmi hullámvasút, melyre egyáltalán nem voltam felkészülve.

Az első hónapok

Bogyócska, mint minden újszülött, két és fél óránként kelt enni. Tejem nem volt elég, ez nyomasztott, a tápszerezés meg elég macera, mert állandóan mérned kell a víz hőmérsékletét, állandóan fertőtlenítened kell mindent, és ráadásul – ahogyan az ügyeletes hölgy is elmagyarázta első éjszaka – mivel a babák bélflórája még nem kialakult ebben az időszakban, fáj tőle a hasuk és ezt sírással jelzik.

A sírás pedig elképesztően rossz hatással volt rám, mivel azt üzente nekem: nem csinálod jól! Amúgy is folyamatosan szorongtam  ennek a pici és törékeny emberi lény életbentartásának felelősségétől – hiszen ha csak rosszul nyúlsz hozzá, már akkor is károkat tehetsz benne – a sírás csak tetézte a gyomoridegemet. Tüske barátnőm mondta ezt találóan: “hát igen, a gyereksírás pontosan úgy van kitalálva, hogy ne tűrjük jól, mivel a baba életben maradása függ tőle”. Hát én nem hogy nem tűrtem jól…teljesen bepánikoltam tőle, és folyton arra törekedtem, hogy mihamarabb vége legyen. Nyilván túl sok mindent nem tudtam tenni, mert vagy az éhséget jelezte Bogyó, vagy a pocakfájást, de még ezt tudva is teljesen kiborított a sírása.

Kathrin Honesta: Clouded Mind

Nem tudtam szabadulni a feszültségtől, a pániktól, ami az alvásmegvonással egyre csak fokozódott. Sorra csak azon tudtam csak rágódni, hogy „MEKKORA BAROMSÁG VOLT RÉSZEMRŐL AZT GONDOLNI, HOGY KÉPES VAGYOK ERRE A FELADATRA…EL KELLENE MENEKÜLNÖM…DE HOVA MENJEK???? ÁZSIÁBA??? AZ JÓ MESSZE VAN…DE MILYEN EMBER AKAR A GYERMEKE ELŐL MEGSZÖKNI???!!! SZAR EMBER VAGYOK…ÚRISTEN…DE MEKKORA SZAR EMBER…SEGÍTSEN MÁR VALAKI!!!! nem tudom teljesíteni ezt a feladatot és rossz vége lesz…börtönbe kerülök mert elbaltázom…és ott majd bántalmaznak …VALAKI SEGÍTSEN!!!!”  Teljesen kiborultam: „úristen, tényleg ezt akartam????” – kérdezgettem magamtól. Mostantól egész életemben felelős leszek ezért a kis lényért. Azzal is frusztráltam magam, hogy valahogy nem láttam Bogyót felnőttként magam előtt, de még akár 4 évesnek sem tudtam elképzelni… Hogy van ez? Hol van már a rózsaszín felhő, amin ülünk mosolyogva, és mindenki boldog? Miért érzem még mindig, hogy gyomorideges leszek, ha ANYUKÁ- nak szólít a gyermekorvos??? Mikor kezdem el élvezni az anyaságot???? Anyaság???? ÚRISTEN…ez nem fog nekem menni…

Szerettem volna egy meleg, érzelem-, örömdús és biztonságot sugárzó légkört teremteni a babámnak, sok-sok szeretgetéssel, fizikai kontaktussal. És miközben ez a fizikai síkon ment is, belül mégis őrlődtem: „jól csinálom? elég vagyok? mik ezek az agresszív gondolatok, amik bevillannak? hogy jut eszembe ilyesmi? mi lesz, ha kontrollt vesztek és tényleg bántom a babámat?  rossz ember vagyok? aludni szeretnék! pihenni! egyedül vagyok, a világ elmegy mellettem…”

CSALÓDOTTNAK ÉREZTEM MAGAM, HOGY NEM JÖTT A RÓZSASZÍN KÖD, AZ A BIZONYOS „ANYASÁG-FEELING“, HOGY NEM ÉREZTEM A MÉRHETETLEN ÖRÖMÖT EGYBŐL.

 Mindeközben Bogyót maradéktalanul elláttam,  soha senki egy percre nem vesztette el a bizalmát, hitét bennem, és abban, hogy jól teszem a dolgom. Csak én. Óriási belső feszültséggel éltem meg a mindennapokat.

Annak ellenére, hogy körülöttem mindenki tök boldog és nyugodt volt (családom, barátaim) beleértve babócát is, nagyon egyedül éreztem magam. Teljesen szét voltam csúszva, ijedten, állandóan zakatolva, nyugalom nélkül teltek a napjaim. Álmatlan éjszakák heteken át, csak csendet szerettem volna, elmenekülni a csalódottság és a felelősség elől, önváddal és bűntudatkeltéssel magam felé. A szüleim és a barátok egy-egy bizalmat sugárzó mondattal enyhítették a szorongásomat de továbbra is elveszettnek, rémültnek, és egyedül képtelennek éreztem magam megbirkózni a helyzettel annak ellenére, hogy Ildikó, a korábban említett pszichológus barát is mindig bátorított, hogy nincs baj. Megragadt bennem (többek között) egy mondata: ”Orsi! Anyaként, tesszük a dolgunkat és minden kialakul.”

Mivel akkor Budapesten éltünk, a férjemnek két hét után vissza kellett mennie dolgozni, én pedig maradtam Bogyóval a szülőknél, Debrecenben. Ez jó volt, mivel nem voltam napközben sem egyedül, de közben az amúgy is erős feszültség, rossz gondolatok mellett még az is nyomasztott, hogy együtt kellene lennünk a párommal, mivel a gyereknek is kell az apja, tönkre fog menni a kapcsolatunk, kirekesztődik így szegény, blablablabla…

Bobi két hónapos korában csatlakoztunk a férjemhez. Ekkor már nem tudtam bagatelizálni  a teljesen váratlanul feltörő sírásokat, illetve a feszültséget, szorongást, ami továbbra is fennállt, így kezdtem belátni, hogy professzionális segítségre szorulok.

Artist: Xuan Loc Xuan

Megszereztem egy pesti doktornő elérhetőségét, aki ennek az időszaknak a szakembere és bejelentkeztem hozzá egy konzultációra. Pár mondat sírás után a szavamba vágott és megkérdezte:  “FÉL A KÉSEKTŐL?”  Döbbentem ültem és visszakérdeztem: “EZT HONNAN TUDJA DOKTORNŐ?”  Válasz: “NYUGODJON MEG ORSI, NEM FOGJA MEGTENNI SOHA, ÉPP EZÉRT VAN KIBORULVA”. DIAGNÓZIS: GYERMEKÁGYI DEPRESSZIÓ.

Szembesülés a gyökerekkel

A terápia során lassan kezdett összeállni bennem egy kép arról, hogy mi is volt az oka a kiborulásomnak. Egyfelől biológiai okai voltak, amit korábban már részleteztem, másrészről pedig megint csak ez a fránya gyermekkor…:-) Tudom sokunknak van már elege abból, hogy ide lyukadunk ki, de akkor is ez van, ha akarom, ha nem.

Félreértés ne essék, én nagyon szeretem a szüleimet, minden tőlük telhetőt megtettek értem mindig is, a mai napig komoly hátországot jelentenek számomra, de fogalmazzunk úgy, hogy a tudatosság nem volt erősségük gyermekkoromban.

A pszichológia szerint szüléskor a tudattalanunkból feljönnek a saját születésünk emlékei, illetve csecsemőkorunk érzésvilága. Ha ez valóban így van, akkor vajon milyen lehetett az én születésem körüli időszak?

Oké, már régóta tudom, hogy császármetszéssel születtem és anyukámnak nem volt teje, így nem is szoptatott. Azt is tudom, hogy a 70-es évek gyermeknevelési tanácsait követve nem vett fel, ha sírtam, mivel “hadd sírjon, majd abbahagyja”.

Sőt, már azzal a sztorival is régen tisztában vagyok, hogy a szüleim hat hetes koromban elutaztak két hétre Tunéziába, megünnepelni a születésemet…a nagymamámra bíztak… hat hetes koromban…két hétre…

De azt, hogy ezek az élmények nagyon mélyen romboltak, bizonytalanná, bizalmatlanná és magányossá tettek, azt csak most kezdtem valóban átérezni.

A szeparációs szorongás (anya elvesztésétől való félelem, ami normális esetben a három éves korig tartó időszakra jellemző) belém vésődött, a gyermekem születése után pedig hihetetlenül felerősödött. Gyakorlatilag újraéltem a csecsemőkori elhagyottság, félelem és egyedüllét élményeket/érzéseket.

Csak anyukámmal éreztem jól magam, ha nem lett volna velem akkoriban…nem is tudom… De ő akart velem lenni, és velünk is volt, ami – véleményem szerint – a gyermekkorban meg nem tett odafordulás bepótolása volt. Volt a jelenlétében valamiféle bűntudatérzet, de megtette amit meg kellett. Értem.  És ezzel azt hiszem, hogy kiegyenlítődött ez a hiány. Még most is jól esik visszagondolni, hogy kérdés nélkül ült vonatra és töltött velünk két hónapot pesten, csak amiatt, mert tudta, hogy szükségem van rá.

Másik fontos kérdés, ami a szülés körüli időszakot befolyásolja az apa szerepe a lelkünkben. Abban az esetben, amikor egy apa érzelmileg nem elérhető vagy nem stabil, vagy éppenséggel agresszív, a gyermek elkezdi idealizálni. Ezért lehetséges, hogy még egy bántóan viselkedő apa esetében is ideális, meleg gyermekkorra emlékszik az ember.

Gyerekkoromban apukám hangulatváltozásai teljesen kiszámíthatatlanok voltak, leginkább magával törődött, nem volt különösebben tekintettel a környezetére. Ma már azt gondolom, tudom ezt kezelni és nem magamra venni, ha apukámnak éppen nincs jókedve, de gyermekként és főleg csecsemőként ez a tudatosság nyilván nem ment. Lassan kirajzolódott a kép: apukám érzelmileg hullámzó, anyukám pedig elég hideg volt, így egyik szülő sem tudta a melegséget sugározni felém sem babaként, sem gyermekkoromban, olyan mértékben, ahogy nekem szükségem lett volna rá.

Felismerés

A szülés előhozza a rejtett és nem rejtett félelmeinket. Azt, hogy mennyire vagyunk képesek szeretni és elfogadni magunkat, hogy mennyire merünk mi magunk szeretet adni, és befogadni, mennyire merünk kötődni. Ezen kérdések alapköveit pedig a szüleink fektetik le csecsemő- és gyermekkorban. Ha felénk fordulnak szeretettel, akkor azt az üzenetet kapjuk, hogy szerethetőek vagyunk, érdemes és elfogadott. Ha érzelmileg nem ez az alapvető attitűd, az érzelmi odafordulás hiányzik (bár az alapvető fizikai gondoskodás megvan), akkor kétségeket ültetnek el bennünk: „szerethető vagyok? képes vagyok vinni valamire az életben? elfogadható vagyok?”

Artist: Alexis Winter

Nem gondoltam, hogy ennyire ijesztő lesz merni szeretni a gyermekemet. A mai napig elszomorít az a felismerés, hogy a kínom és kínlódásom alapja az a tény volt, hogy eddigi életem során soha nem mertem szeretni… Se magamat, se másokat. Mert úgy éreztem engem sem szeretnek a szüleim (pedig erről szó sincs, csak nem NEKEM megfelelően szerettek, nem éreztem a feltétlen elfogadást és figyelmet). Visszatekintve, ma már belátom, hogy a tini- és  fiatal-felnőtt korom harsánysága és jófejsége tele volt félelemmel és reszketéssel attól, hogy a világ meglátja a falaim mögött lévő űrt (én éreztem űrnek), és elfordul tőlem, mert azt  gondolja, hogy nem vagyok jó, érdemes és szerethető. Egyszer meg is fogalmaztam ezt: “nem is értem, miért bírnak engem a barátaim?” Egész eddigi életemben  fuldoklottam a szeretetlenség érzés keserűségében.

És akkor egyszer csak itt egy teljesen új helyzet. Egy élő lény, egy kis emberke. Fel van adva a lecke, a feladat világos: szeresd! És én le voltam taglózva a félelemtől, az ijedtségtől, attól, hogy nem tudtam hogyan kell ezt csinálni, hogyan kell, hogyan lehet, hogyan szokás szeretni.

A gyökereimig le kellett  taroljon a helyzet, és újra kellett építenem magam, abból a generációkon átívelő elfojtásból, ami örökítette azt a női mintát, aki nem mer szeretni. Se magát, se mást (bár az utóbbi az előbbiből fakad).

Bogyót puszilgatni és ölelgetni  az egyik legfantasztikusabb élmény, elmondhatatlan, leírhatatlan. Boldogság. Anyukám nem ölelgetett, ritkán puszilgatott, sokszor játszmázott viszont, és szerette azt mondani csatázásaink során: “MILYEN SZERENCSÉTLEN LELKED VAN NEKED, FIAM”. ÉS HÁT MI GYEREKEK, JÓ GYEREKEK AKARUNK LENNI, ÉS AZT  TESSZÜK, AMIT A SZÜLŐ MOND: SZERENCSÉTLEN LELKÜNEK TUDTAM MAGAM, AKIT ÚGYSEM LEHET SZERETNI.

Sajnálom anyukámat, hogy megfosztotta magát attól az élménytől, hogy önfeledten szeresse a gyerekeit. Szeresse őket lelkileg és szeresse őket fizikai kontaktus révén is. Nyilván ő is mintát követett, valószínűleg neki sem tudta nagymamám megadni azt a fajta, nagyon meleg anyai figyelmet, amiből fakadt volna az, hogy a saját gyerekeinek ő is képes legyen ezt adni. Most már látom, a felmenőim lelkében a nőiség kérdés nagy elfojtással élt.  Ennek részeként az anya szerep megélésse is, miközben ez az a szerep, ami ősidők óta a miénk, a tudattalanunk azon része, ami leginkább meghatároz minket. Az archetípusunk. Ezt a megélést és elfogadást kell megtanulnom. Ettől fordultak el az őseim, ezt a terhet rakták rám: „tanuld meg, de mi nem mutatjuk meg neked hogyan kell!”  Hiszen őket sem tanították meg rá. Igen, ez a feladat. Gyógyulni, újraépíteni, újrahúrozni, újragondolni magamat. És szeretni végre. Mélyről, mélyen, semmi mást nem tenni, csak szeretni: Bogyót, magamat, a férjemet, az anyaságot.

Gyógyulás

Én sosem voltam depressziós abban az értelemben, ami egyből beugrik az embereknek, nem voltam lehangolt és kedvetlen stb., én „csak“ nagyon szorongtam. Az erős szorongásos állapotot és ezzel járó szarságokat (is) hívják gyermekágyi depinek.

Azóta tudom, hogy az alvásmegvonás alvászavarokhoz vezet, ami annyira megterheli az idegrendszert, hogy az kizökken a megszokott “menetéből”, és ennek a tünetei többek között a kényszergondolatok, a váratlan sírás, hangulatingadozás stb. Más kismamák az ablaktól tartanak, nem részletezném miért, gondolom egyértelmű. Beszéltem olyan háromgyermekes anyával, akinek a legkisebb gyermeke születése után voltak ilyen késztetései, és kért pszichológustól segítséget. Nyilván rendeződött a lelke és szépen nevelgeti a csemetéit azóta is.

Szóval a doktornő felírt egy gyógyszert, hangulatjavítót, ami segíti az agyat a szerotonin termelésben, és tehermentesíti az idegrendszert ezen feladat alól, így az  tud gyógyulni,  a feszültség oldódik,  megnyugszol és képes leszel újra az örömöt átélni, stabilizálódsz.

Ettől fogva szigorúan vettem az alvást, ami annyit tett, hogy az esti rutin után, lefejtem a tejet, amit Balázs adott Bogyónak éjjel, én pedig este nyolckor lefeküdtem, éjjel nem keltem többet etetni és aludtam, aludtam, aludtam. Így körülbelül két hét múlva már jobban éreztem magam valamivel, a reggeli gyomorideg is enyhült.

Artist: ENSEE

Lassan-lassan egyre jobban belejöttem a napi feladatok elvégzésébe és már nem riasztott a gondolat, hogy Bogyóval egyedül legyek. Kialakult  egyfajta közös dimenziónk. EGY SZAVAK NÉLKÜLI, ÉRZETEKKEL ÉS GONDOLATOKKAL TELI SZFÉRÁBAN VALÓ LASSÚ HÖMPÖLYGÉS. Az iránta érzett szeretetem valahonnan nagyon mélyről jön, valahonnan gyomortájékon,  a bensőm végeláthatatlan univerzumának egészéből… És én olyan hálás vagyok ennek a kis lénynek, hogy itt van velünk, hogy segít megtanulnom szeretni, szeretni és elfogadni. Segít megtanulni azt, amit (sajnos) nem tudtam eddig.

Majd jött az ősz, a tél, Karácsony stb., egyre könnyebb és jobb lett a helyzet, majd két teljesen különböző embertől, aki időt töltött velünk kaptam ezt a mondatot: “ én annyira lennék a te gyereked”.

Ez a két helyzet sokat segített abban, hogy merjem elhinni: “nem csinálom rosszul” az anyaságot, de még így is a mai napig elbizonytalanodom időnként, hajlamos vagyok engedni a megszokásoknak és beindulnak a régi programok: “Úristen, elég vagyok én ehhez?”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.