Christina Micotti: Hey there redman

Diagnózis: gyermekágyi depresszió

A gyermekágyi depresszió férfiaknál is jelentkezik, nem kevés esetben, csak az emberek nem tudnak róla. Igaz mostanáig egyáltalán maga a depresszió nyílt felvállalása sem volt túl jó pont: a “minek-hisztizik-itt-jó-dolgában?”- hozzáállás – úgy gondolom – ismerős mindannyiónknak. Az pedig, hogy egy FÉRFI, sőt egy APA legyen depis …GYENGE ALAK… NEM TUD ÖRÜLNI A GYEREKNEK… SZÉGYELLJE MAGÁT… – már hallom is a tipikus reakciót…

Pedig mindenkit megvisel az új helyzet, mindenkit a maga szerepkörében érint, és apának lenni ugyanolyan nagy feladat, mint az anya szerep. Az az alapvető különbség nehezíti a helyzetet, hogy míg az anya  (bárhogy is érinti a szülés utáni időszak) egyértelmű megerősítést kap a babájától arról, hogy szükség van rá, addig apukának erre jócskán várnia kell, hiszen egy pici baba az anyukájával van nagyon szorosan összefonódva kezdetekben.

Okkal érezheti magát kirekesztve apuka a képből, azzal a plusz teherrel, hogy most már felelős egy egész családért. Anyagilag és érzelmileg is. Tegnap este még sörözgettem a haverokkal …ma meg… APA lettem…

Egy kedves ismerősöm története nagyon tanulságos számomra azt illetően, hogy bármennyire nem is gondoljuk, mégis lehet a kezdeti időszak ugyanolyan nehéz egy férfinak, mint egy nőnek. Sőt orvos és pszichológus ismerőseim elmondása alapján egyre többet foglalkozik a világ az apák gyermekágyi depressziójával. Hollandiában, abban az esetben, ha anyuka érintett a témában, akkor apukát is szűrni szeretnék, mivel a  szakma azt tapasztalja, hogy mind az édesanya lelki szenvedését, mind pedig a gyermekáldás kezdeti időszakát is nagyon nehezen élheti meg a férj.

Peti is pontosan erről mesél nekünk. Halljuk az ő történetét!

Szülés és a kezdetek

Alapjában véve egy  kiegyensúlyozott, jókedvű embernek tartom magam, gyerekem születéséig a depressziót távolról sem ismertem és a mai napig furcsa számomra, hogy ez az egész megtörténhetett velem. Párommal  komolyan készültünk a gyerekvállalásra, a terhesség ideje számunkra  szép időszak volt de a szülésre nem szerettem volna bemenni. Ma már bánom, hogy engedtem a nyomásnak és mégis végig jelen voltam. Bármennyire is könnyű szülés volt, én úgy éreztem, hogy tehetetlenül kell néznem feleségem szenvedését, akin segíteni nem tudok. Ráadásul még a köldökzsinór elvágását is rám erőltették. Azóta is – csúnya szóval élve – az az érzésem, hogy a doki “megpiszkálta” a nejemet ott, ahol nem kellett volna. AZ ÉLMÉNY TELJESEN ALÁÁSTA A FÉRFIASSÁGOMAT, ÉS SAJNOS SZEXUÁLISAN AZÓTA SEM KÍVÁNOM A FELESÉGEMET.  

A kislányunkat először meglátni nagy katarzis volt, de az öröm  hamar elmúlt és már a szülés utáni első pár napban TÁVOLSÁGOT ÉREZTEM A CSALÁDOMMAL SZEMBEN.

Otthon a család

David is going to die

A kezdeti időszakban párom feszültsége rajtam csattant, állandó kritikái: “miért van ez itt, nem találom amazt, jó volt a régi helyen, miért kellett elpakolnod” stb. nagyon rosszul estek, és idővel, a rendszeres házimunkától, amit feleségem tehermentesítése miatt végeztem, illetve a folytonos letolástól, egy hasznavehetetlen, kiherélt szardarabnak éreztem magam. Bármennyire is egyre feszültebbé, érzékenyebbé, örömtelenebbé váltam, nem panaszkodtam, és a munkám mellett, a folyamatos kritikák ellenére próbáltam otthon (is) helytállni.

De a rossz kedv egyre fokozódott. Ahogy hazaértem csak azt akartam, hogy hagyjon békén mindenki, a gyerekkel is kizárólag kötelességtudatból foglalkoztam. Érzelmileg bezárkóztam egy belső, üres térbe, az általam „SEMMI”-nek hívott állapotba. Mint amikor egy férfi leül meccset nézni és az agya stand-by üzemmódba kapcsol. Ma már látom, hogy a család, és benne az én helyem/szerepem kérdéskörtől fordultam el ilyen módon. Emellett a testi tünetek: étvágytalanság, gyomorideg,  szívdobogás, fáradtságérzés is gyötörtek. Az otthoni ingerek, pl.: a gyereksírás is csak a haszontalanságommal szembesített, mert úgyis anya kell, a pelenkázáson túl másban nem tudok segíteni. Az alvás volt az egyik legjobb állapot, mert éppen nem voltam halott, de a világon sem voltam igazán. A hasznavehetetlenség  érzésem addig fokozódott, hogy elkezdtem az öngyilkosság gondolatával foglalkozni.

Nyár volt, az ablakok szinte állandóan nyitva voltak, és egy délután azon kaptam magam, hogy a gyerekkel a karomban azon gondolkodom:  MI LENNE, HA MOST KIUGRANÁNK? 

Artist: Carla Fuentes

Segítség

Ezen a ponton pszichiáterhez és pszichológushoz fordultam. Kaptam  hangulatjavítót, ami kimozdított az általános rosszkedvből, illetve pszichoterápiába kezdtem.

DIAGNÓZIS: GYERMEKÁGYI DEPRESSZIÓ.

A  terapeutával részletesen megvizsgáltuk a gyerekkoromat, a párkapcsolatomat, szüleim kapcsolatát, illetve a feleségem szüleinek  házasságát is, gyakorlatilag az egész érzelmi hálómat. Rátaláltunk olyan, nagyon mélyen elfojtott, élményekre, gyerekkori emlékekre, melyeket öntudatlanul és feldolgozatlanul cipeltem  magammal eddigi életem során.

Apropó gyerekkor. A  szüleim viszonylag korán elváltak, hála Istennek, mivel apám rendszeresen verte anyámat előttünk, gyerekek előtt (hárman vagyunk testvérek). Hosszú és csúnya válásuk során, egy dührohama alkalmával nekem is menekülnöm kellett előle…na igen…nem mindenkit akar az apja megölni, hát engem akart. Az öregem agresszivitása bizonytalanságot, illetve a szeretni adás-kapás képességének megkérdőjelezését szülte bennem.

ENGEM NEM SZERETETT AZ APÁM, VAJON ÉN KÉPES LESZEK SZERETNI A SAJÁT GYEREKEMET????

Ez a kérdés gyötört legjobban, illetve idővel ráláttam arra, hogy a magabiztossághoz elengedhetetlen férfi/apa mintám hiányzott, illetve ami volt, azt jobb elfelejteni. Ki is vagyok ÉN? Szeretnék valamilyen lenni, de TUDOK olyan lenni? Hogyan tudok megfelelni a saját apaképpel kapcsolatos elvárásaimnak azokkal a negatív mintákkal, amik nekem a gyerekkoromból vannak… Ezek a kérdések óriási bizonytalanságot és feszültséget szültek bennem.

Gyógyulás

A terápia segített abban, hogy rálássak a helyzetemre, ki tudjam mondani a sérelmeimet, ezzel a feszültségem oldódott, jobban lettem. Világossá vált, hogy fel kell vállalnom az APA SZEREPet, és, hogy a tökéletességre törekvésem, komoly terhet ró rám ebben a nehéz helyzetben. A kislányom születésével járó érzelmi élmény teljesen letarolta az addigi hitt/vélt férfi énemet és egy teljesen új FÉRFI képet kellett megrajzolnom magamról. A magammal szembeni, apaszereppel kapcsolatos elvárásaim, pedig szétfeszítettek. Utólag ki merem mondani, hogy az események hatására MÉLYEN BELÜL MEGHALT BENNEM A GYERMEK, A KISFIÚ AKI ADDIG VOLTAM, ÉS MEGSZÜLETETT AZ APA.

Felnőttem. A terápia hatására mostanra eljutottam odáig, hogy lubickolok a kislányom adta örömökben, élvezem az apaságot, és ma már hiszem, hogy igenis KÉPES vagyok felelősségteljesen betölteni az eddig annyira rettegett és érzelmileg blokkoló szerepet: az APA szerepet. A célomat, hogy olyan szeretetteljes szülővé váljak, amilyen nekem nem volt, azt gondolom teljesítem. Időnként azonban továbbra is szorongat egy kérdés: mi lesz ha a következő gyerek fiú lesz? Elég jó apja tudok majd lenni egy fiú gyermeknek? Fel tud majd rám nézni? Jó példája leszek? Megtudom-e tanítani FÉRFINAK LENNI, hiszen, ez, határozottan az APA dolga.

2 Replies to “Gyermekágyi depresszió apánál”

  1. Én még nem vagyok apa. Annyira őszinte és tiszta sorok ezek, az anyai résszel (cikkel) karöltve, hogy csak ennyit tudtam mondani miután befejeztem az olvasást, hogy “bazmeg”. Tudjátok van az az…elismerő “bazmeg”, ami nem a káromkodásról szól, hanem ami mélyről jön, és elképesztő tiszteletet rejt. Tisztelet az iránt, aki így felvállalta az érzéseit, és ezt le is írta nekünk, hogy tanuljunk belőle, és esetleg könnyebben nagyon csípjük magunkat. Ez egy ilyen volt, Köszönöm, hogy elolvashattam.

    1. Szabolcs! Mikor olvastam a hozzászólásodat majdnem elsírtam magam…Én köszönöm!!!! Már volt értelme elindítani a blogot!!!Köszönöm!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.